Az osztrák büntető törvénykönyvben a nőereskedelemet az emberkereskedelem (104. § StGB) és a határon átnyúló prostitúciókereskedelem (217. StGB) tényállása foglalja magában.
Emberkereskedelem alatt nagykorú személy kizsákmányolását értjük tisztességtelen eszközök igénybevételével. A kizsákmánylás magában foglalja többek között a szexuális integritásban való kizsákmányolást, szervek kivételét illetve a munka célú kizsákmányolást. Tisztességtelen eszközök alatt a megtévesztést, megfélemlítést, erőszak, veszélyes fenygetés, hatalmi helyzettel való visszaélést, kiszolgáltatott helyzettel való visszaélést illeve védtelen helyzettel való visszaélést értjük.
Határon átnyúló prostitúciókereskedelemről akkor beszélünk, ha egy személyt saját országának határán kívül arra kényszerítenek, hogy prostituáltként dolgozzon.

2013-ban a 261 nő, leány és azok gyermekei vettek részt tanácsadáson és voltak a LEFÖ-IBF gondozásában. Az érintettek 54 %-a EU-s országokból származott. A gondozott nők és lányok 65 %-a szexuális kizsákmányolás következményeként vált érintetté, ez az arány hosszabb ideje nem változott. 2013-ban elsőízben érte el az 50 %-ot a rendőrség által közvetített ügyfelek aránya.

Ez a statisztika és a számok elemzése kizárólag a nőkerekedelem azon érintettjeit foglalja magában, akik kapcsolatba kerültek velünk, és akiket egyértelműen érintettként azonosítottunk. Tisztában vagyunk vele, hogy nem minden érintett nőt és leányt sikerül áldozatként azonosítani. Sok tényező hátráltatja az azonosítást és a támogató cselekvést: a prostitúciót gyakran összemossák a nőkereskedelemmel, de akár a nőkereskedelmet is a prostitúcióval. Bár az utóbbi években a munkcélú kizsákmányolás más formáit is gyakrabban tematizálják, a közvélemény gyakran csak a feltűnő áldozatokra korlátozódik. Azok a migránsnők is a nőkereskedelem áldozatai közé sorlhatók, akiket megtévesztettek vagy kényszerítenek és a kizsákmányolás különféle formáit élik át olyan területeken mint a házasság, a mezőgazdaság, háztartási és gondozási munka vagy munka az idegenforgalomban. Gyakorlatilag sem a társadalmi közeg sem az intézmények nem azonosítják őket áldozatként, hanem – aggályos módon – tettesként kezelik őket. A munka miatti elvándorlásuk a középpontba kerül és az ő hibájukká stilizálódik, a nőkereskedelemmel kapcsolatos kizsákmányolást és erőszakot az ő számlájukra írják – blaming the victim – az áldozatot teszik felelőssé a tettért. A tettesek pontosan a jobb élet utáni reményt használják ki azonál a nőknél, akik útra kelnek, hogy egy másik országban, egy másik régióban vagy egy másik városban élhetőbb életet építsenek fel maguknak és családjuknak. Minél kevésbé hangsúlyos/kifinomult egy társadalom tudatossága a migráció és a munka célú kizsákmányolás iránt, annál egyszerűbb a dolga a tetteseknek. Ritkán fordulnak az érintettek a hatóságokhoz vagy más intézményekhez. Korlátozottak a szabad mozgásban, félnek és nem tudják elképzelni, hogy valaki a pártjukra áll, és bárki is hinne nekik. Folyamatosan szembesülünk a következő állítással: „ Ezt nem tudom csak így elmesélni, senki nem hinne nekem!“
Annak érdekében, hogy garantálható legyen, hogy felelősségre vonják azokat az embereket, akik a kizsákmányolás során másokból húznak hasznot, változnia kell valaminek: mégpedig annak a valószínűségnek, hogy az illető elnyeri méltó/arányos büntetését. Ha a nő-és lánykereskedelem nem egyszerűen kis vétekként/nem jelentéktelen bűncselekményként lesz kezelve, az megkönnyíti egy össztársadalmi igazságtalansági érzés kialakulását is- ezért a rendőrség és az ügyészség erőforrásainak elgendő/kellő mértékű felszereltsége alapvető valamint messzemenő intézkedés lenne a nőkereskedelem elleni harcban.